Potyautasokkal a Kéken - Dél-Dunántúl

Nagybakónak – Zalakaros – Ormándkastély (táv: 24 km, szint: +348/-394 m)

A hétvégén most is Kriszti és Bálint voltak a túratársaink, ahogy a DDK-n mondhatjuk, lenni szokott. És egy jó hírt is hoztak magukkal: Krisztinek már gömbölyödik a pocakja, hamarosan reméljük, ők is egy kis Potyautassal csatlakoznak hozzánk, és a továbbiakban is együtt túrázhatunk!

Vasárnap volt az első túranapunk, a szokásos reggeli szöszmötölést követően sikerült autóba pattannunk, és meg sem álltunk Nagybakónakig. Az október 23-i hosszú hétvégén itt hagytuk abba a túrázást, így a helyet már valamelyest ismertük. De csak valamelyest, mert akkor buszoztunk, így keringtünk egy kicsit a faluban, mire sikerült rálelni a megfelelő parkolóhelyre.

A gyerekek izgatottak voltak, főleg Nimródka, mert már rég kékeztünk együtt, ráadásul most egy új övtáskát is kapott, így örvendezett, hogy némi ropit és innivalót vihet saját magának, a saját kis övtáskájában. Persze annyira izgatta a fantáziáját a saját elemózsia, hogy addig nem hagyott békén, míg ki nem bontottuk. Nevezetesen az első árnyékos helyen, kb. 100 méterre az autótól. Még jó, hogy legalább elindultunk! Az árnyék pedig azért volt fontos, mert épp egy kánikulai hétvégét sikerült kifognunk, és ha nem lennénk ekkora túrázók, tuti egész hétvégén áztattuk volna magunkat a strandon! Azért így is elég sokszor sikerült csobbanni, mely valamelyest a túrázás rovására is ment, de erről majd később.

Szóval az abrakoltatás megvolt, innen Nimródkát már egyáltalán nem izgatta az új övtáska, így megkapta Kriszti, hogy szállítsa el a szálláshelyig… A táj gyönyörű volt, áthaladtunk egy vasvirágos réten, kicsit dimbes-dombos, kicsit erdős-mezős volt a táj. Épp azon gondolkodtunk a tűző napon, hogy vajon miért nem az erdőben megy a kék? Aztán szépen lassan bekanyarodott az ösvény az erdőbe, ahol lényegesen kellemesebben éreztük magunkat az áprilisi kánikulában. Egy kis hegymenet után egy csodaszép völgy következett, páfrányokkal, árnyékot adó fákkal. Aztán elértük a Rockenbauer Pál emlékére állított kopjafát. Kicsit elmerengtünk itt, aztán felkerestük az Öröm-hegyi kulcsosházat, hogy pecsételjünk.

Korábban összefutottunk két túrázóval, akik szemből jöttek, és elújságolták, hogy friss vízzel és Fantával várták őket a postás kulcsosháznál. Mi is lógattuk a nyelvünket, mire odaértünk, a vizünk fogytán volt, így bíztunk benne, hogy nekünk is jut a vendégszeretetből. De sajnos mindent zárva találtunk, sehol egy lélek. A pecsét mellett viszont volt két telefonszám, valami olyasmi szöveggel, hogy amennyiben szükségünk van valamire, telefonáljunk. Meg is tettem. Elregéltem, hogy két picivel vagyunk, és nagyon szomjazunk, és számítottunk a hideg italokra. Nagyon kedves volt a női hang a vonal túloldalán, és ugyan megállapította, hogy a férje épp most ért haza épp onnan, de a kedvünkért visszafordul, nehogy szomjan maradjunk. Így kaptunk mi is friss, hideg vizet, és még Fantát is! Sajnos a házigazdának rohannia kellett munkába, így a beszélgetés elmaradt, de majd legközelebb hamarabb jelezzük, hogy arra járunk!

A pikniket mi azért folytattuk, hiszen a hely, a padok, a sok pitypang, az árnyék, mind-mind maradásra késztetett minket. Ettünk-ittunk, a gyerekek bártan felfedezhették a környezetet, élvezték a szabadságot. Aztán egy jó óra után úgy döntöttünk, ha világosban szeretnénk átérni Zalakarosra, épp ideje indulni. Az evés-ivás-futkározás, valamint a friss levegő hamar hatott: mindkét gyermek mély álomba merült. Ezt szeretjük, ilyenkor lehet igazán haladni!

Azonban a haladós rész nem sokáig tartott: pár kilométer után egy óriási akadálypálya előtt álltunk: egy komplett erdősávot irtottak ki, a kivágott fákat pedig a lombkoronájukkal a kék felé épp a túraútvonalra irányították. Elnézve az óriási fa- és gallyhalmokat, kétségessé vált, merre tudunk továbbmenni. Találkoztunk egy kutyás párral, akik szintén túrázók voltak. Sajnos ők már felderítették a terepet, és azt mondták, több száz méter hosszan ez van, oldalt pedig tiszta dzsindzsa az erdő, így esélytelen kikerülni. Ők a visszafordulás mellett döntöttek, és arra mentek, amerről jöttek: Zalaújlak felé kerülve.

Persze a téblábolásban a gyerekek is felébredtek, nem jutott sem nekik, sem nekünk túl sok nyugalom, száguldás. Azért nem adtuk fel, hogy áthaladunk, mert nem szerettünk volna több kilométeres kitérőt tenni. Bálint előre ment, és megállapította, hogy az erdőben ugyan ösvény nem vezet, de a halmot jobbra kerülve talán ki tudjuk kerülni az eltorlaszolt útszakaszt. Így nekivágtunk: magas térdemelés, bujkálás, szökdelés. Barnus és Nimródka is roppantul élvezte a nem mindennapi útminőséget, legalább ők kacagva csinálták végig ezt a szakaszt.

Pár száz lassan megtett méter után láttuk, hogy az irtásnak vége, már „csak” át kellett vágnunk a területen keresztben. Ez sem volt egyszerű, mert a kivágott fák alatt-fölött kellett lavírozni, de végül csak sikerült átverekedni magunkat. Pár karcolással megúsztuk. Innen gyorsabb tempóra tudtunk kapcsolni, egészen addig, amíg a gyerekek el nem kezdték mondani, hogy megállót szeretnének. Ekkor már közel jártunk Zalakaroshoz, így lepakoltunk az út szélén, szabadon engedtük őket, szappanbuborékot fújtunk, ők vadvirágokat szedtek.
Aztán továbbindultunk, elhaladtunk egy szép repceföld mellett, és máris az erdőben találtuk magunkat. Sajnos ekkor már közel jártunk napnyugtához, így a szúnyogok még aktívabbak voltak, mint korábban. Lelkesen hessegettük őket, de így is találtak rajtunk fogást, főleg a gyerekeken. Ők voltak a főfogás. Vagy a desszert. (De szerencsére nyafogás mégsem volt.)

Ahogy a kilátóhoz közeledtünk, pár tanösvényi, ismeretterjesztő táblát is megvizsgáltunk, Nimródkának ez nagyon tetszett. Aztán kerestük a kilátót, kerestük, de nem találtuk. Így hát betértünk egy kellemes kerthelyiségbe, a Kilátó Borozóba. Gondoltuk, ott biztos meg tudják mondani, hol a kilátó. Megerősítették, hogy ennek épp csak hűlt helyét láthatjuk, mert már épp lebontották, és mostanság fognak nekiállni az új építménynek. Pech.

Azért jót vacsoráztunk, a mozgáshiányos potyautasok pedig kedvükre mászókáztak, csúszdáztak, futkároztak. Nem is nagyon ettek. Minket a szúnyogok annál inkább. Már szürkület volt, mikor leereszkedtünk Zalakarosra, vissza a szálláshelyre. Amíg a fiúkat szép sorban zuhanyoztam, Kriszti lelkesen olvasott nekik, Gábor és Bálint pedig elszaladt a Nagybakónakon hagyott autónkért.

Másnapra a Zalakaros-Nemesvid szakaszt néztük ki előre, de a kánikulára, a potyautasok egyre növekvő mozgásigényére és a fürdő közelségére való tekintettel rövidítettünk a távon, és csak Ormándkastélyig mentünk. Illetve onnan jöttünk, mert ezt a szakaszt épp fordított irányban csináltuk. Leparkoltunk a buszmegállónál, pecsételtünk, és elkezdtük az aszfalttúrát. Merthogy ez a rész egészen Zalakarosig végig az út mellett megy. Ugyan nem túl forgalmas, de mégis aszfalt. Így nem is bántuk, hogy csak 10 km-t irányoztunk elő magunknak.

Áthaladtunk az M7-es autópálya fölött, ez mindkét fiúnak tetszett! Aztán csupa sárga repceföldek mellett, míg meg nem érkeztünk Zalakomárra, annak is a jó hosszan elnyúló főutcájára. Betértünk a közértbe, olyan volt ez, mint valamiféle időutazás, még az előző rendszerbe: lefőtt kávé épp volt, így a fehér köpenyes néni a húsos pultban szívesen töltött Bálintnak. A polcok nem roskadoztak a sok áru alatt, épphogy csak volt mindegyiken valami. Nem a nagy nyugati márkák portékái voltak megtalálhatók, hanem inkább valami hasonmások, hasonló márkanevekkel ellátva, persze olcsóbban. Olyan volt, mint egy kommunista tervgazdaság falusi közértje, az egyetlen, amiben ez van, ezt kell szeretni. Így hát szerettük.

Előtte egy gazos placcon egy gazos telefonfülke állt. Gábor szerette volna megmutatni Nimródkának, milyen volt régen fülkéből, pénzt bedobva hazatelefonálni. A pénz bement, koppant, a vonal süket volt. Kagyló letesz, pénz visszaad. És a sikertelen tranzakció közepette még kamatozott is! Így tettünk még egy próbát: megint sikertelen volt, és megint más pénzeket kaptunk vissza, mint amit bedobtunk. Telefonálni ugyan nem tudtuk, de összességében pozitívan zártunk a tranzakciót.

Haladtunk is tovább a hosszú utcán. Elhaladtunk a valaha szebb napokat átélt mozi mellett, pár elhagyott, düledező épület mellett. Aztán szépen lassan csak vége lett a falunak, és hamarosan egy hosszú, fákkal szegélyezett egyenes következett, egyenesen a szomszéd falu templomáig: Galambokig.

Terveztünk egy hosszabb megállást, pikniket valahol. A templomkertet erre alkalmasnak gondoltuk, de ahogy közelítettünk, látszott, hogy a nagy épület egyik oldala tűző napon van, a másik, árnyékosabb oldalon pedig építkezés van. Így továbbálltunk. Ez is hosszú falunak tűnt, csak nem jött egy játszótér, egy park, egy kocsma, semmi. Csak a zenélő fagyis autó. Meg is állítottuk, vettünk minden felnőttnek egy-egy pálcikás jégkémet, és a járdán, egy kerítés tövében le is táboroztunk egy rövidebb időre. Mivel a kocsmában szerettünk volna hosszabban frissülni, eloldalogtunk még odáig, mely nagy bánatunkra leltár miatt zárva volt. Sebaj, azért a teraszán az árnyékban leültünk, saját elemózsiánkat elfogyasztottuk, aztán felpakoltunk, és nekivágtunk az utolsó etapnak.

Zalakarosig már a bicikliúton mehettünk, ami sokkal nyugalmasabb és szebb volt, mind az eddigi útszéli baktatás. Biciklistával emlékeim szerint eggyel sem találkoztunk, az utat pedig szép fák szegélyezték. Barnus a célegyenesben el is aludt. Lassacskán csak beértünk Zalakarosra, ahol a fagyizó teraszán telepedtünk le egy hosszabb feltöltődésre. Finom volt a fagyi is, süti is, kávé is.

A megkurtított túra után pedig felkerestük a Kehidakustányi Élményfürdőt, ahol egészen zárásig áztattuk megfáradt végtagjainkat. Másnap pedig a Zalakarosi Strandfürdőben pihentünk egész nap, mielőtt a hosszú hétvégét lezártuk volna. Igen kellemes volt ez így, hogy nem rohantunk, négy napból csak kettőn túráztunk – és hármon fürödtünk –, akkor is a gyerekek minden nyikkanását figyelembe véve.

Szöveg és fotók: Nábrádi Judit

cikk forrás: Túrista Magazin - Potyautasokkal a Dél-Dunántúli Kéktúrán (http://www.turistamagazin.hu/potyautasokkal-a-del-dunantuli-kekturan.html)