Naaaa, mi tart ilyen sokáig?
Ébren vagyok már vagy tíz levegővétel óta, de Anya még mindig sehol! Szólok neki megint, kicsit hangosabban… Na ez az! Jön már. A reggelimmel. Felállok, lássa, hogy komoly az ügy, már tényleg éhes vagyok. Aranyos, hogy minden alkalommal megdicsér, de most nem érek rá. ÉHES VAGYOK! …Nehéz Anyát nevelni. Emlékszem, az elején, de sok bajom volt vele! El is mesélem, csak előbb reggelizek és utána kakilok neki egyet, mert attól olyan boldog szokott lenni :)
Szóval elég nehéz kezdés volt
Hú, de sokat kellett Anyának magyaráznom, gyakran kiabálva is, hogy vegyen fel! Képzeld! Volt, hogy be is rekedtem már, mert hiába mondtam, hogy a karjában szeretnék elaludni, csak nem vett ki a kiságyból. Simogatott, ott volt velem, beszélt is hozzám, de nem erre volt szükségem. Így csak sírtam, sírtam, mindenki mondta is, hogy biztos hasfájásom van.
Egy nap aztán jött egy néni, és hozott valamit, ami szorosan körülvett minket Anyával, melegen és stabilan tartott. Ismét hallottam Anya szívének dobogását, éreztem az illatát, és ölelt, és ringatott. Én egyből el is aludtam. Onnantól Anya sem volt olyan „zizi”, és már nekem sem kellett állandóan sírni, hogy felvegyen.
Már elég nagy vagyok!
Amióta az a néni hozta azt a valamit, azóta egyre szorosabb lett Anya, Apa és köztem kapcsolat. Nem hagynak a kiságyban, ha valami unalmas, felnőttes dolgot csinálnak, hanem sokszor a testükre vesznek, és én is részt vehetek a mindennapjaikban. Mindenfelé elmászkálunk, sokat kirándulunk, vásárlás közben Anya mindig megbeszéli velem, hogy mit vegyünk, mit látunk. Nagyon szuper, már egy csomó mindent tudok, és a többi felnőtt is mindig beszélget velem is. Tornázni is járunk együtt…Anya tornázik, én meg alszom a hátán addig.
Viszont Anya még mindig nem érti, ha valamit mondani akarok. Összeszedhetné magát. Viszont az már szerencsére jól megy neki, hogyha szólok, hogy szeretnék kicsit hozzábújni, akkor mehetek a hurciba (Anya hívja így). Így szoktunk sétálni, sőt szoktunk takarítani, vasalni is. ÉS már tanulok főzni is! Igaz, néha elalszom közben, dehát mit tehetnék, ő szokott végig táncikálni!
Akarom!
Szerencsére elég sokszor utazhatok Anya vagy Apa hátán. Jó ez a hurcizás, bár már szívesen gyakorolnám a mászást, meg arra is rá szeretnék jönni, hogy csinálják a nagyok, hogy nem használják a kezüket ehhez. Amilyen nehezen értette meg Anya ezt a hordozás dolgot, olyan nehezen érti azt is, hogy már nem mindig tudok neki segíteni főzni, meg ilyenek, mert pakolnom kell a játékaim között, és gyakorolnom is kell, meg fel kell fedeznem a világot is. Szerintem sokkal nagyobb lehet, mint a kertünk és a nappali… De ne szóljatok Anyának, hogy tudom, mert még mindig szeretek bemászni a hordozóba. Hozzábújni olyan jó :)
